Vidéken teljesen hétköznapi dolog a baromfiudvar, nyuszik az ólban, néhol a malac is ott röfög. Így nőttem föl én is, Petőfit szavalva a csibéknek, bioszleckét hadarva a nyulaknak. Barátnőméknél, a szomszéd utcában ott volt Röfi, Töfi és Cukifalat, akik szerves részét képezték mindennapi játékunknak. Utóbbit a bérmálkozásunkkor fogyasztottuk, fittyethányva a többhónapos barátságra.
A középsuli után évek teltek el baromfiudvar nélkül, sopánkodott is nagyanyám, hogy tyű, de ő bizony szeret baromfit kopasztani… Kedvére téve tavaly beszereztünk néhány csibét. Modernek lettünk, a saját parlagi kapirgálóinkat nevelgetve. Tojás is volt itt-ott, és nagyapám, a nagy etető-mester, még a banánhéjat is apróra vágta nekik. (Igaz, papa még Szofinak, a retriverünknek is apróra töri a csontot kalapáccsal, lehetőleg hajnali 5-6 körül, mondván, szegény kutya nem tudja elrágni…) Így nevelkedtek a pipik, egész mostanáig. Komoly szándékaink voltak velük, fiam első szülinapi ebédjén lettek volna föltálalva. Lettek volna… A többórás kopasztás után rá kellett jönnünk, hogy már a parlagi csibék sem a régik. Modelleket lepipáló hosszú lábuk, karcsú alkatuk a tollak leszedése után rettenetesen elkeserített minket, főképp nagyapámat. Végül leves lett belőlük, mind a 10-ből. De hiába főzte anyám kuktában, majd lábasban, majd megint kutában, az a kevés hús, ami volt rágós maradt. Viszont a leve, na az mennyei volt.
– 2 parlagi csibe
– 5-6 friss sárgarépa
– 4-5 fehérrépa
– 1 nagy celler
– 1-2 fej vöröshagyma
– 45 gerezd foghagyma
– zöldségzöldje, petrezsejem, só, bors, sáfrány (ha van)
Egy nagy kondérban egyszerre tesszük föl főni. Ha a csirke rágósnak bizonyul jobb kuktában előfőzni, hogy a zöldségek ne főjjenek szét. Lassú tűzön rotyogtatjuk, amíg az ízek össze nem érnek.